Nadír Könnyei - Archívum

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A viharvert fogadó
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Minden tiszteletlenség nélkül párat hümmentek mielőtt megszólalnék, miközben a alkarvédőket igazgatom.

- Úgy gondolom uram nem hagyhatjuk, hogy egy lelket még ha nem is teljesen ártatlan teljesen elemésszen egy átkos varázs. Biztosat nem tudhatok hisz nem vagyok jövőlátó, ám a Lándzsás már egyszer megfékezte a hordozó személyt így az Ő mágikus akaratán nem képes fogást találni a varázs, ha rosszra fordulnának a dolgok segíthet a tárgy megszerzésében a hordozótól.
Nem véletlenül hívattam a fogadó elé a légióst, ha megérkezik bővebben megbeszéljük a teendőket. Nem szeretném ha ez a tárgy miután kifacsarta és elemésztette a mostani hordozót újabb áldozat után nézne.

Aztán megpillantom Vaninat a Anartÿss ház harcos nőjét.

<Érdekes, hogy a Anartÿss milyen sok vékony szállal kötődik a zord és nyers északi birodalmakhoz ez valami furcsa egyensúly teremtési kényszer lehet a házfőnél, ahogy a szilaj északi vért elegyíti a kifinomult nem egyszer dekadens sÿtisivel. Ezen a későbbiekben még érdemes lesz meditálni. Az „öreg” Anartÿss roppant agyafúrt és előrelátó elme.>

Az úrfi is kapcsol újdonsült figyelmem irányába fordul az elmúlt idők gyanakvásával ötvözve reakcióit. A nyugtalansága láttán féloldalasan elé lépek.

- Uram ha megengeded, megérdeklődöm mi szél hozta erre Vaninat.

Négy határozott lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, majd felszegem a fejem, hogy kompenzáljam a magasságkülönbségünket. Egyenesen a szemébe nézek és a könnyebbség kedvéért északi abrín nyelvjárásra váltok bár ehhez erősen összpontosítanom kell, hogy a csekély tudásom minden morzsáját használni tudjam.

- Üdvözöllek észak szülötte Vanina. Milyen cél vezérelte erre utadat? Talán híreket hoztál az Anartÿss ház bölcs főjétől?

Kíváncsian várom a válaszát.

^{Szerző: Filio Mortale}

 
Vanina

A nemes tesz egy félfordulatot, meglep, hogy keze egyből fegyverére vándorol. Ugyan mi üthetett belé? Ahogy eddig észrevettem, a sÿtisiek elég könnyedek, ritkán viselkednek ilyen... láthatóan bizalmatlanul. Jobb szeretnek félreérthetők lenni, és aztán miracleai legyen a talpán, amit mondanak vagy tesznek azt szó szerint kell venni, vagy keresgélni kell a mélyebb, árnyaltabb értelmét. Hirtelenjében nem tudom, örüljek, hogy ezúttal a nemes egyértelmű, vagy kezdjek el aggódni, mi a búbánattal érdemeltem ki ezt. Mert hogy nem szolgáltam rá, abban sziklaszilárdan biztos vagyok.
<Ha az úr fia ilyen "kedves", nehéz szolgálat lesz.>
A kopasz uraság határozottan megindul felém. Réges-régen, lánykoromban ezt fenyegetésnek fogtam volna fel és önvédelemre kész pozíciót vettem volna fel, de Mada megtanított rá: a határozottság nem mindig egyenes értékű a támadással. Küzdjem le védelmi késztetéseimet, ha nincs okom rá, hallgassak rájuk.
<Csak nyugalom. A család jelét viseli, nem ellenség!>
Katonásan s mégis nekem kényelmesen, kis, stabil terpeszben megállok.
Alacsonyabb nálam, de ettől nem érzem úgy, kevesebbet érne. A termet ebben nem meghatározó.
A szemembe akar nézni, ezt meg én nem akarom. Sértés vagy sem, aki így direkten akarja ezt tőlem, attól mindig összeszorul ösztönösen a gyomrom.
Megfeszül az állam, inkább kopasz fejére függesztem a tekintetem. Mada oktatása ide vagy oda, még mindig nem tudok megbízni más tekintetében. Hiszen azon át oly sebezhető az ember... Más lenne, ha ismerném, ha tudnám, hányadán állhatok vele.
<Hogy is hallottam egyszer a szolgáktól? Az egy dolog, otthon milyen ragadványnévre tettem szert, de ők is kiötölnek lassacskán egyet "Hunyt szemű". Ha viszont rám parancsol, muszáj leszek rávenni magamat...>
Mivel kiléte előttem ismeretlen, viszont nem tudok nevet említeni, meghalásomat követően:
- Üdvözlet, sÿtisi úr, aki visel Anartÿss család jele. Üzenetet hozal Zevran Anartÿss úr. Üzenet szól saját kezébe.
A hangomba tiszteletet csempészek, halkan beszélek. Ha már nem néztem a szemébe, ne higgye azt, rossz szándék vezérel. Utam tárgyát, a levelet is előveszem s megmutatom.

^{Szerző: Navaratna}

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A futár
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Vanina testbeszéde ha nem is egyértelműen, de árulkodó, mely apró mosolyt csal szám szegletébe. Szilaj északiak, kik a virtus és zord becsület codex-ük szerint élnek, de tiszta pillantásom zavarja és feszélyezi őket.

<Pedig ha tudnád Vanina, hogy közel s távol én jelentem a legkisebb veszélyt a személyedre…>

Miközben félrelépek az útjából ismét rá kényszerítem tekintetünk találkozására.

- Nem vagyok úr sem nemes Vanina, pusztán csak egyszerű és hűséges szolgája az Anartÿss Háznak mint tenmagad.

Visszaváltok sÿtisi nyelvjárásra és enyhe meghajlás kíséretében folytatom. Utat engedve személyének Zev úrfi felé.

- Akkor nyújtsd át saját kezűleg az üzenetet Zevran Anartÿss úrnak. Hosszú és fáradságos utad végén ez a legkevesebb mit megérdemelsz a nyugodalmas pihenés mellet.

Megvárom míg átnyújtja az üzenetet az úrfinak, ha szükséges úgy is tudni fogom mi áll benne, legalábbis az engem érintő részleteket. Kis csapatunk megfogyatkozásával remélem az úrfi magunk mellet tartja Vaninát mint fürge kardot.

^{Szerző: Filio Mortale}

Vanina

Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ne lenne rangos személy. Picit össze is ráncolom a homlokomat, tekintetem levándorol az általa viselt családjelre. Újfent megállapíthatom, a signuma nem olyan színű, mint az enyém, öltözete is jóval módosabb anyagból készült, mint a sajátom s még díszítéssel is ellátták, s ez nekem egyből azt jelenti, nálam magasabb pozíciót foglal el. Ugyan azt nem értem, akkor mért nem növeszti meg a haját, ez is afféle új divatirányzat lehet, amit én nem érthetek? Meglehet...
<Sertian úr mondott egy szót, hogy a fia kíséretében van egy mentissz... Igen, valami hasonlót mondott. Ez az úr lenne az? Csak tudnám, mit jelent ez a szó >
A kopasz uraság ellép előlem, szabad az utam a címzetthez. Csak nem adja fel, hogy a szemembe bámuljon.
<Essünk túl rajta...> - szívok be egy kis levegőt, s mikor meghajtom fejemet, hogy engedi, odavihessem a levelet a nemesnek, egy pillanatra tekintetem keresztülsuhan az arcán, fel a szeméhez. Így, hajtott fejjel egy óvatos madárhoz hasonlíthatok.
Felszalad a szemöldököm, de gyorsan próbálom rendezni arcomat. Meglepett, hogy jóvágású, de az főleg, amilyen színűek a szemei! Ilyet eddig még nem láttam. A déliek sötétebb bőrét már kezdem megszokni, azon nem akadok fenn, de a szemszínen igen.
Hogy azért-e, mert pofátlan voltam, vagy másért, de a kopasz uraság sÿtisi nyelvre vált. Elnyomok képzeletben egy nagy sóhajt. Az egészből csak a nemes nevét és az úr szót értettem, s az üzenet szót csak találgatom, az volt-e, vagy valami más.
A nemes elé lépek, meghajlok, szigorúan csak a mellkasára vagyok hajlandó nézni, annál feljebb nem, úgy, ahogy otthon az apjánál.
Felé nyújtom a levelet, közben muszáj vagyok sÿtisiül beszélni, akár rossz a kiejtésem, akár nem. A másik uraság már megadta az alaphangot:
- Ez volt Szerrtian Anarrtissz úr levél. Szitisz. Ez van Zevrran Anarrtissz úr levél. Saját kezébe.
<Na ezért nem bízták rám még sose, hogy személyesen az uraknak vigyem a leveleket >
Az utolsó kifejezést azt betanultam még indulásom előtt, amúgy annyit se tudnék Nyelvtudásom hiánya magáért ordít, de nem szégyellem magamat miatta. Mért is kéne? Majd ragad rám, addig meg itt tartok, nem seprem a szőnyeg alá. A sÿtisiek tanult elmék, majd összerakja, mit akartam ezzel mondani.
A levél átadása után két lépést teszek hátrébb, és szokásos pihenj pozíciómban várom, mire utasít majd. Ha az anyanyelvén fogja tenni, az égre fogom emelni a szemem, annyi szent.

^{Szerző: Navaratna}

Zevran Anartÿss

-Jól van Lan, ha biztosnak érzed, akkor segítsünk.

Mikor megpillantom az idegen harcosnőt furcsa érzés fog el. Mintha emlékeznék rá, valahonnan ismerős, de hogy honnan?
<...Hm... a Házunk signumát viseli, ebben az esetben tudom honnan ismerős, de vajon hogy hívják?...Apa felnégyelne ezért, abban biztos vagyok...> közben hallom, hogy Lan emlékezete ismételten jobbnak bizonyult az enyémnél. Hiába, ezt már megszokhattam volna.

Most már teljesen Vanina felé fordulok, de nem lépek közelebb, és a kezem is vissza húzódik a vívókard markolatáról. Nem akarom túlságosan feszélyezni a helyzetet, de az elmúlt napok eseményei és főként a jóslat bizalmatlanná tettek. Kényelmes, hanyag pózban várom, hogy az északi harcosnő elmondja jövetele célját nekem is, mivel a halk beszédéből már alig értettem valamit.

Mikor közelebb lép és belekezd az esetlen mondatkáiba, akaratlanul is elmosolyodom. A vicces benne, hogy láthatóan idősebb nálam. Eléggé kényelmetlen szituáció.
-Üdvözöllek én is, menj és pihenj le, biztosan hosszú és fárasztó utad volt.-átveszem a levelet, és a köszönet jelét rajzolom lágy mozdulatokkal a levegőbe.

Visszaülök az asztalhoz, és kibontom a levelet és neki állok végig olvasni. Vajon atyám mit tervezett számomra... messzire elér az öreg keze. Vagy én hiszem csak azt, hogy messze járunk?

^{Szerző: Enor}

Vanina

A nemes, mire elé kerülök, végre elengedi a fegyverét. Ruházata kész vagyon. A szememnek túl csicsás, de ez legyen az én bajom. Korra az öcsém lehetne, ha lenne öcsém. Aranyifjú, mint hazájában majd mindenki. Gyakran kapják tőlem a copfos nevet a hozzá hasonlóak, no de ne gyártsunk előítéletet. Az urat nem ismerem, és úgy veszem, a szokott, távolságtartó, szolga-úr viszonyra van kilátás kisebb-nagyobb úri passzióval, hangulatváltozással.
A levél átadását követően egy szót nem értek a szavaiból. Még jó, hogy köszönetet jelez, így értem, feladatom itt egyelőre véget ért. Újra meghajlok.
Ő leül, a fogadó tulajdonosát keresem, talán az a fickó az, aki a sápadt bőrűnek csomagol. Megvárom, míg a férfit kiszolgálja, addig elnézegetem az idegent, sokkal fesztelenebbül, mint a kopaszt uraságot s az úr fiát, iszom a kulacsomból egy jót. Amint végzett a kiszolgálással, megkérdem abrín nyelven:
- Üdv! Hol lelek vizet az lovamnak? Mi jön messzi, ló szomjas. Láttam volt, a kút nem jó.
Én ráérek, de a hátas nem.

^{Szerző: Navaratna}

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A futár
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


A levél, amit Vanina átnyújt különleges hajtogatása és a pecsét miatt  csak nehezen felbontható - sérülés nélkül már-már lehetetlen feladat. Nem is sikerül szépen felbontani – hiába, ezt a technikát éveken keresztül csiszolgatják. A sárgás papírra lendületes kézírás rótta fel ecsettel a koromfekete szavakat, a lap szélein gondosan festett díszítés ad keretet a szövegnek. Nem az egyik írnok, hanem maga a Házfő kézírására ismerhet az avatott szem:

„Kedves Fiam!
Érdeklődve és felháborodva olvastam leveledet arról, hogy mi történt a Smaragd szigeten. A panaszunkat tolmácsoltam a Carvis Ház queboai képviselőjének, aki azonnali lépéseket ígért. A proregátoroktól személyesen kérte az eset kivizsgálását, és ő maga is lépéseket tett. A sziget falugazdáját - az öregasszonyt, és családját haladéktalanul megfosztotta ezen rangjától és kiváltságaitól. Megtiltotta nekik fejvesztés terhe mellett ebben, és a következő évben a halászatot, vadászatot, a lábas és szárnyas jószágok tartását. A falunak és minden lakójának légyen az férfi, nő vagy gyermek - pedig kollektíven ebben és a következő évben a kereskedelmi, halászati és vadászati jogát függesztette fel, mely a fő élelem és pénz forrása volt eddig a helyieknek, mivel a sziget nem rendelkezik komoly méretű földekkel. Egy biztos – a jövőben megtermelt javak csak az éhhalál elkerülésére lesznek elegendőek a falusiaknak – így legalább lesz alkalmuk elgondolkozni tettük súlyosságán. A Légió pedig azt nyilatkozta, hogy a zsold kifizetését azonnal felfüggeszti, és ha a vizsgálat nekünk ad igazat, akkor utána azonnal meneszti sorai közül a szabályokat megszegő légióst, visszaveszi a felszerelést, és végleg megszünteti a zsold kifizetését. Hogy a proregátor milyen egyéb büntetést szab ki a családra, vagy a helyiekre azt még nem tudom, de amint megtudunk valamit, értesíteni foglak.
Ám időközben ez eddigi leveleid megerősítettek abban a hitemben, hogy négyen lehet, hogy kevesen vagytok, így úgy döntöttem, hogy a küldöncöt a szolgálatodba helyezem az utazás idejére. Miracleai neveltetése jó szolgálatot tehet, s talán Margalos úr is örül majd egy földijének.
Végül egy apró tanács – hisz most először nem távoli rokont, bizonyított szolgát kapsz; ha a komoly maszk mögötti lelket lassan megérted: hűséget nyerhetsz, de ha megsérted - ezt valószínűleg a legnagyobb szükségben meg fogod bánni.

A továbbiakban eseménytelen utazást kívánok:
Sertias Anartÿss"

Ahogy utána Vanina a fogadóshoz fordul, a nador érdeklődve végigméri, és kíváncsian próbál a szemébe nézni, de nem sok sikerrel. Az csak megcsóválja a fejét, de egy szót sem szól, csak lekapja a batyut az asztalról, és elsétál.

A fogadós végighallgatja a kérést, majd válaszol – kissé törve az abrínt:
-Ló lesz ellátva. Fiú megy.
Ezzel int a kezével, s gyorsan hadarva magyaráz egy talán tizenöt nyarat látott suhancnak, aki eddig egy sajttömböt szeletelt az egyik asztalon. Az utasításból a hölgy és víz szavakat érted, a többit sajnos a helyi nyelvjárás miatt csak találgatod. A fiú fejet hajt előtted, megnyugtató hangsúllyal mond valamit, majd kisiet az ajtón.

Vanina

Azt mondják, aki először lát nadort, egyből eldől, egzotikus külsejüket szépnek avagy taszítónak fogja találni a későbbiekben.
Ez az első alkalom nekem most jött el. Hallani többet hallottam a hegyi népről, annak is csak alig merek hitelt adni. Ugyebár a pletyka ferdít, könnyen lehet általa az erőszakot elszenvedett lányból a végére kacér, magának bajt kereső csábító.
Azt hittem, az én bőrömnél nem lehet már világosabb csak a holtaknak. Tévedtem. A nador ebben kenterbe vert. Világos bőre, mi felénk a betegek sajátja éles ellentétben áll azzal, kitűnő egészségnek és erőnlétnek örvend. Ha az a fizikum, amit képvisel annak számít feléjük. A haja színe ugyan ritkaság de azt fogadtam el a legkönnyebben.
Nézelődésem végére már hajlanék is arra, a szeme közé nézzek kíváncsiságból, de lecsúszok róla, addigra végez a pakolással és odébb áll. Arra jutok, a bőre az én ízlésemnek túl világos, és ha a szeme is olyan, akkor úgy fest mint egy kísértet.
Mada mondta, hogy a hegyiek szemébe bátrabban belenézhetek, mások, mint a városi, kikent uraságok. Egy nadornak állítólag benne van a szemében amit gondol, nem forgatnak köpönyeget. Én meg szeretem az egyenességet
Rábólintok arra, a kölyök majd ellátja a lovamat. Remélem, "Fifinek", ahogy magamban a lovat elneveztem jól gondját viseli.
- Tud adni egy tál étel is nekem? Nem kell főz, ha nincs rá idő - nézek hátra a sérültekre, elcsigázott falusiakra - jó hagyma, kenyér és - elmélázok, hogy is van abrinul a szalonna, végül lemondok arról, körbeírjam: - és zsír.
Ha valami étket kerít elém, kényelmesen nekilátok elfogyasztani kézzel, a hagymát harapom (nem héjastul, akkor paraszt nem vagyok ), mint más az almát.

^{Szerző: Navaratna}

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó
Időpont: tavaszutó, délután
Résztvevők: Vanina


A fogadós meg sem próbál válaszolni – csak biccent egyet, hogy megértette, és a közeli polcról lekapva egy aranybarna, kerek cipót leszeli a tetejét, ügyes mozdulattal egy erre rendszeresített görbe késsel kivágja puha belsejét. A parázs felett lógó kormos üstből pár merőkanál tartalmas raguféleséget mer bele, és eléd teszi a gőzölgő cipót, a tetejét – amit kanálnak használhatsz, és a belét. Majd egy pillanatra eltűnik a hátsó traktusban, és egy öklömnyi édes hagymával tér vissza, amit eléd tesz. Utána megtörli kezét, és a tűz felpiszkálásával kezd el foglalkozni…

Vanina

Érdeklődve várom, mit akar szegény cipóval kezdeni, mért belezi ki. Ezt a bánásmódot! belemegy a ragu, pilács gyúlik a fejemben, és felismerésemmel együtt először csak mosolyogni kezdek. Tányér helyett cipó! Ehhez is délre kellett jönni, hogy ilyenbe kapjam az ételemet! Felvont szemmel nézem a cipó tetejét. gyorsan kell majd kanalaznom, ha nem akarom, elázzon.
Aztán megérkezik a hagyma és fülig érőre hízik a mosolyom.
- Köszönöm!
Gyorsan letörlöm az arcomról, elvégre vihar után lábadozókkal teli fogadóban vagyok, illetlen lenne vigyorognom, mint a vadalma. Jóízűen nekilátok enni, most érzem csak, majd' kilukad a gyomrom. A hagymát ha kell héjtalanítom én, s aztán jókat harapok belőle. Tudtommal nem készülök csókolózni senkivel, és szeretem a hagymát
Csak mikor már az étel felét betermeltem, akkor állok féloldalasan, hadd lám, ki az a másik két fő, aki a két urasággal utazik, és hogy a nador ezek egyike-e.


^{Szerző: Navaratna}

Zevran Anartÿss

<...Ehh ez a fránya hajtogatás... nem lehetett volna bonyolultabban mégis?... Hm... apám kézírása...>
Kicsit izgulva állok neki az olvasásnak, megszoktam a hideg zuhanyt az öregemtől. Aztán egy egyre szélesedő mosoly terül szét az arcomon. Csak megkapta az átkozott falu amit megérdemelt... egy életre megtanulják, hogy ki képvisel a hatalmat, és hogy kell velük bánni.
-Lan! Ezt jobb, ha te is elolvasd!-nyújtom a mentisnek a levelet.

Ó de édes a bosszú... alig tudom leplezni, és talán nem is akarom. Tudom, hogy démonok melegágya az érzés, de had élvezzem ki még egy kicsit. Ha nem épp a pusztítás utáni reménytelenség táncának kellős közepén lennénk, most meghúznám azt a jófajta pálinkát, amit magamnál tartok.


^{Szerző: Enor}

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: Közjáték
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Lassan veszem át a vízjeles papírost és nagy gonddal haladok sorról sorra. Furcsa kettősség kavarja fel lelkemet, egyrészről érzem amint a kevélység démonai elégedetten kacagnak és dorombolnak ám a másik oldalon Itala tanítványa sír és szánja a falusiakat.

<Én figyelmeztettem őket előre, ám ez sem térített őket észhez, a jövőben mindenképpen meggyőzőbbnek kell lennem hasonló helyzetekben. Az Öreg Anartÿss saját kezűleg vettet papírra a híreket és gondolatait ez nagy megtiszteltetés és sokkal nagyobb súlyt ad a levélnek és hordozott üzenetének……>

Az ifjú úr felé fordulok.

- Ha van valami mondandónk, jobb, ha azonnal közöljük. Ha késlekedünk, kifogásként hangozhat. Sőt, jó ha időnként valóban lehengereljük ellenfelünket. Amellett, hogy helyesen beszélünk, a győzelem legmagasabb fokára akkor jutunk, ha megtanítjuk az ellenfelet valamire, ami hasznára válik. Így járhatunk a helyes Úton.
Úgy gondolom a Smaragd sziget lakói megtanulták a tisztelet fontosságát és, hogy ne hagyják magukat legközelebb megtéveszteni és befolyásolni gyűlölködő beszédektől.
Ám lassan fáradjunk ki a fogadó elé, mert valószínűleg megérkezik a Lándzsás reményeim szerint. Jobb lenne minél rövidebb idő alatt elrendezni ezt a kellemetlen ügyet, hogy utána indulhassunk tovább.

Végső igazítások után az alkarvédőkön magamhoz veszem a karcsú sárkánykardokat mik jelenleg még bársonnyal bevont fa tokjaikban pihennek. Kisétálok a fogadó elé és bevárom a Lándzsás érkezését. Amikor megérkezik, beszámolok neki, hogy a kútba nem egy démont zárt, hanem egy szerencsétlen áldozatot kit megbabonázott egy átkos varázstárgy és ezt kell elszakítsuk a hordozótól, hogy utána elpusztíthassuk mielőtt még másokat is megbabonáz.


^{Szerző: Filio Mortale}

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó előtt
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: fogócska
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


A levél elolvasása után Lan újabb bölcsességet oszt meg veletek, de ezt sajnos Vanina csak részben érti a mondanivalót, igaz nem is neki szánták. A szavak jó részét ugyan sejti, de a cirkalmas fogalmazás miatt a lényeg elveszett számára. De o nem is ezzel foglalkozik, hanem szemrevételezi a fogadó közönségét – de a nadoron kívül nem lát olyan személyt, aki látszólag az uraság kíséretéhez tartozna. Lan közben még igazít párat az alkarvédőin, kisimít egy ráncot az ingén, majd elindul az ajtó fele Zev úrfival és Vaninával a nyomában.

A téren változott a kép legutóbbi ottjártatok óta. A fiatal suhanc, akit kiküldtek Vanina lovához, jelenleg egy adag friss lócitromot próbál cirokseprűvel egy vödörbe terelgetni, de inkább azt a kis intermezzót figyeli, ami a két alak széles kútnál játszódik. A kút egyik oldalán a Légiós, másik oldalán egy szó szerint viharvert-poros alak, és a kút körül fogócskáznak. A légiós próbálja elkapni, de a másik mindig úgy helyezkedik, hogy a kút köztük maradjon, s közben sodorja lefele a deszkákat annak tetejéről. Közben érezhető bosszúsággal rádördül:
-Állj már meg, Nagyszájú! Ne kelljen kétszer mondanom!
Némelyik deszka a földre, némelyik a kútba esik, ahonnan válaszul csobbanás, majd furcsa-rémült sikoly hallatszik. A légiós erre taktikát változtat: a megmaradt két deszkára helyből felugrik – ilyet mellvértes fegyverestől még nem láttatok. Majd gyorsan végigszalad a tenyérnyi széles pallón – rossz nézni is. Egy rossz lépés, és belezuhan a kútba, de ezzel nem törődik. Futás közben megpörgeti a lándzsát, és a tompábbik felével fejbe csapja a másikat, aki szó nélkül összecsuklik. A légiós ezután óvatosan learaszol a deszkákról, majd gyanakodva néz rátok. Ahogy látja, hogy nem támadtok rá, a lándzsát a földbe szúrja, majd helyi dialektusban odaszól a szájtátó gyerekhez:
-Hozz innom, de jobb legyen, mint amit most lapátolsz!
Ezután hozzátok fordul, a tisztelet jelét rajzolja, és megvárja, míg megszólítjátok.  

Vanina

Mióta Sÿtisben élek, hozzászoktam ahhoz, hogy javarészt gesztusokból értsem meg a helyieket. Mivel arcra ritkán nézek, marad a hangszín, a kézmozdulatok, a testtartás.
Amíg a nyelvtudásom ilyen gyönge, rá vagyok utalva. Arra sem számíthatok, tekintettel lesznek rám, és lefordítják mondandójuk lényegét, vagy olyan nyelven szólnak hozzám, amit meg is értek. Uraktól ilyen elbánást el se várok, ők egy külön faj, a velem egy rangon lévők meg kedvüktől függően segítenek ki. Vagy nem, mert páran jó viccnek tartják az idegen ajkúak ügyetlenkedését
Erre az a válaszom, válogat a hallásom. Sokszor hallom, duruzsolnak sÿtisiül, de oda se figyelek. Azaz úgy teszek, mint aki érti, közben meg nem. Pláne akkor, amikor nem közvetlenül hozzám beszélnek, hanem csak fecsegnek mellettem mások. Amúgy se érteném őket, főleg, ha úr intéz szózatot az alsóbb rangúakhoz. Ha az anyanyelvemen tenné is nagyon figyelnem kéne, kihámozzam a lényeget a tirádából. Mi a fenének kell bonyolultan fogalmazni?! Az csak arra való, elrejtse a gondolatokat és kétségek között tartsa a hallgatóságot: na, most vajon mit is akart ezzel? Kiváló eszköz a nagyzoláshoz.

Szépen megeszem a ragut, elrágcsálom a cipótányért is. A nadort már kiszemeltem. Tőle értelmesebb nyelvezettel megtudhatom, hova készülnek, ő jobban megbecsülheti, ahhoz mit kell vennem útra való étel tekintetében.
A család feje meghagyta, mi a szándéka velem a levél kézbesítésén kívül. Akár beleírta azt a levelébe, akár nem, ahhoz tartom magam, amit Ő mondott. Legfeljebb rám hárul, hogy közöljem a fiával - abrínul, az ég óvjon a sÿtisi nyökögéstõl! -, maradok.

Az urak végeztek az üzenet tanulmányozásával és nagyon megindulnak az udvar felé. Rám egy pillantást se vesztegetnek. Tehát a családfő nemes egyszerűséggel nem írt rólam. Sóhaj.
Indulunk is? Kézfejem külső részével sebtiben megtörlöm a szám, a fogadóshoz hajolok:
- Pénz, mennyi? - és kiteszem az ételért meg a ló ellátásáért járó fizetséget.
Nincs időm a nadorral beszélni, követem az urakat. Ugyan nem szóltak nekem, de így teszek. Nem ez lenne az első eset, hogy a magasabb rangúak elvárják, anélkül tudjam mit kell tennem, hogy ők azt megmondanák. Csak úgy ki kéne találnom, ráéreznem! Ezt az ökörséget, már megbocsásson az ég! Mi vagyok én, gondolatolvasó?! Néma gyereknek anyja se érti a szavát! Szeretem, ha egyértelmű parancsokat kapok: menj oda, gyere ide, tedd azt, hozd ezt! Ez a beszéd.

Elégedetlenségem nem soká tart. Az úr okkal küldött, talán védelemre szorul a fia, akkor pedig kötelességem követnem, hacsak kifejezetten meg nem tiltja. Ilyen nem történt...
Lovamat - khm, a ház lovát... - már elvezették. Helyes. Figyelmem elterelődik arra, amerre a fiúé.
Karba teszem kezeimet, ilyet se látni minden nap. Légiós kerget egy félkegyelműt. A dilinyós lelöki a kút kávájára tett deszkákat, s a kútból sikoly jön. Erre már éberebb leszek.
Valaki van a kútban? Akkor mért nem szedik ki, ahelyett, hogy bedeszkázzák?! Felhagyok azon elhatározásommal, tisztes távolságból nézem végig, mi lesz ennek a vége, óvatosan közelebb megyek, de nem annyira közel, mint a két úr.
Kérdések tolulnak az ajkamra, de azokat nem tehetem fel. Nekem megérkezésemkor azzal kezdték Sÿtisben, csak úgy közvetlen kérdést intézni úrhoz tilos. Talán ha engedélyt ad rá, szabad, de illetlenség faggatni őket.
Kérdéseim torkomra forrnak, a Légiós bravúros ugrást hajt végre és úgy egyensúlyozik át a pallókon, mint egy táncos. Van vér a pucájában!
Lerendezi a kerge tagot, lemászik. Egyértelmű, hogy nem hozzám intézi szavait, hanem az előttem álló két uraságnak. Én Zevran úr mögött állok pár lépéssel, karba font kézzel.
<Öregem, úgy érzem magam, mint egy testőr...>
Gyanakodva nézem a kutat. Abban igen is van valaki. Hallottam.


^{Szerző: Navaratna}

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó előtt
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: fogócska
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Kilépve a térre újabb bonyodalom fogad bennünket, úgy tűnik az átkos tárgy nem nyugodhat újabb és újabb áldozatokat kíván gyűjteni, hogy jelenlegi szorult helyzetéből szabadulhasson.
Óriás sóhaj keretében tisztítom meg a tüdőmet az állott levegőtől egyben tisztára söpröm a szellemem és az utóbbi időben mint oly sokszor felnyitom a harmadik szememet. Látni és érezni akarom az átkos varázs tekergőzését és, hogy kiken talál fogást.
Egyenlőre úgy tűnik a veterán légiós acélos akarata kikezdhetetlen számára a helyiek nagy szerencséjére. A szellemek síkját is szemmel tartva a veterán elé lépek.

- Lándzsás mit a kútba zártál nem démon csak egy szerencsétlen áldozat kit önmagából kifordított egy átkos varázstárgy és ez a tárgy vesztét érezve egyre több embert próbál a hatalma alá vonni, hogy alkalmi börtönéből kiszabadítsa hordozóját. Nagyszájút is deleje alá vonta és szinte oktalan eszközzé változtatta.
A varázstárgy valószínűleg egy medálion, mond a kútba zárt személynél volt valami hasonló?

Ugrásra készen várom a fejleményeket és a veterán válaszát, nyugtalansággal tölt el a tárgy ilyen mértékű aktivitása, nagyon intelligens varázsra utal.

<Az ember megjelenése jelleme mélységének megfelelő méltóságáról árulkodik. Az összpontosított erőfeszítés, a nyugalom, a hallgatagság, az előzékeny lelkület, a meglehetősen udvarias magatartás, a szorosan zárt száj és az átható tekintet mind a belső méltóságot mutatja. Az ilyen küllem, röviden, a folytonos figyelmességből és komolyságból ered.>


^{Szerző: Filio Mortale}

Zevran Anartÿss

Előre engedem Lant, Vaninát hagyom enni, had pihenjen, de ha jönni akar, nem baj. A téren azonban nem várt látvány fogad. Ahogy Lándzsás üldözi Nagyszájút kifejezetten mókás számomra, remek kis műsor. A légiós mutatványa a lándzsával tapsot érdemelne bármelyik arénában.
Gondtalanul figyelem Lan mellől, ahogy a kis intermezzo véget ér, majd a mögöttem álló Vaninához fordulok.
-Kellemes kis műsor. Kár, hogy hamar véget ért.-csak olyan hangosan mondom, hogy ő hallja.

Lan újabb kis monológja, azonban nyugtalanító színbe helyezi a fogócskát. Kelletlenül méregetem a kutat... kellett neki belekontárkodni ebbe. Ezek után minden tudásomat bevetve a szóvirágok terén, sem tudnám lerázni magunkról ezt a kellemetlen kötelességet.

Lándzsás válaszát megvárva, Lanhoz hajolok.
-Mit kívánsz tenni? Milyen szerepet szánsz drága mentisem számomra, ebben a szituációban?


^{Szerző: Enor}

Vanina

Kiderül, azért szeme sarkából az úr fia tudomásul vette, ott vagyok, követtem őket, mert váratlanul hátrafordul és odasúg nekem valamit. Ugyan mit? Mi lehet olyan fontos, hogy egy nemes miatta megszólítson? Magamfajtával csak akkor érintkeznek, ha akarnak valamit, pusztán fecsegni engem sose állított le egy nemes sem. Nem is való az...
Természetesen sÿtisiül értekezik, amit én nem értek túlzottan... A vége szót hallottam ki mondandójából és kihallatszik beszédéből, valami elébb a tetszését elnyeri aztán sajnálkozik.
<Nem lesz ez így jó...>
A kopasz uraság a Légióshoz lép és magyaráz neki. Valaki a kútba van zárva... Egy tárgy csinált vele valamit... Ki akar szabadulni, árt. Szemem csak úgy mered a kútra, fázni kezdek.
Muszáj, hogy értsem, mikor mit akarnak tőlem!
Illemtudóan megszólítom a családfő fiát, abrínul, még mielőtt összedugja a fejét a kopasz urasággal:
- Zevran Anartÿss Úr, Vanina nem ért sÿtis nyelvet. Vanina ért abrín nyelvet és dún nyelvet és otthon-nyelvet. Ha Zevran Anartÿss úr akar, Vanina ért az Zevran Anartÿss úr parancsai, mond az nyelvek.
Az úr a kopasz urasághoz hajol, eggyel hátrébb lépek. Ez nem rám tartozik, ha mégis, majd a tudomásomra hozzák. Várom, mi sül ki ebből az egészből, bizalmatlanul méregetem a kutat is, meg a leütött egyént.


^{Szerző: Navaratna}

Zevran Anartÿss

Vanina mondata kellemetlenül ér... abrínul tudok valamicskét, de nem jobban nála. Kissé összevonom a szemöldököm, de aztán vidáman legyintek.
-Nem gond Vanina.- szólalok meg most már a közösen beszél nyelven.- Én sem vagyok jó abrín nyelvvel... mondtam, hogy "jó műsor volt, de már vége".

Aztán ezután súgom Lannak a mondandóm. Majd a komolyabb megbeszéléseknél Lan csak tud fordítani kettőnk között... remélem. Azért ez a nyökögés azért nem kényelmes.


^{Szerző: Enor}

Mesélo: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, fotér, viharvert fogadó elott
Idopont: tavaszutó, délután
Esemény: fogócska
Résztvevok: Vanina, Zevran Anartyss, Lan Ro-Ryen


Lan felnyitva harmadik szemét, nem sok újdonságot lát. A bandollák tovább álltak, egy darabot nem lát. Nagyszájú gyenge, zavaros vizű aurájából viszont egy ujjnyi vastag ezüst fonál indul, mint groteszk köldökzsinór, és a földön tekergőzve a káván át a kútba vész a vége. Körbenézel, de több fonál nem bukik a mélybe – ez megnyugtató. A légiós aurája tiszta és egyszerű, mint a sÿtisi papír, nem szennyezi semmi.
A légiós mellett a lándzsa lassuló ütemben finoman rezeg a földbe szúrva, miközben végighallgatja Lant. majd válaszol – igaz, fogalmazása egyszerű, és quaboai akcentusa is van:
-Nagyszájú tegnap óta ilyen. Bezártam házába, tető meg tönkre a vihar, megszökött. Medált nem lestem, nem tudom. Én lestem bentiek, mert támadtak rá, és egymás.
A háttérben a fák csendben bólogatnak a szellőben, mintegy megerősítve az egyszerű szavakat. Közben a kút felől csobbanások, kövön horzsolódó fa hangja hallatszik, igaz a kút akusztikája miatt furcsán felerősödve.
-Én már küld Shin, jöjjön ide.
Teszi még hozzá, és hangjában mély tisztelet csendül.
-Addig marad kútban – hacsak van új idea.
Szavai alapján hajlik a kompromisszumra, de ahogy beszéd közben egyesével a szemetekbe néz, tudatja, hogy igencsak jó érvekre lesz szükségetek ha meg akarjátok győzni.

Vanina


<Mű...mi?! Nem, azt mondhatta, fűsor. Vagy tűsor. De se jellegzetes fű, pláne nem tű sort nem látok. Eh, az abrin nyelvkorlátai! Sose tudhatom, mit hogyan értek/mondok félre >
A szó most annyira nem számít, a lényeget leszűröm: az úr fia nagyvilágiasan - khm, sÿtisiesen - könnyed. És rettenetesen unhatja magát, ha egy Légiós bemutatója is megragadja a figyelmét, sőt, mi több, véleményét velem kénytelen megosztani. Velem, a futárnőjével
Körbetekintek. Viharvert falu, a vidék hangulata. Nos, igen. Erre szokták azt mondani, ingerszegény. Sÿtisben pezsgett az élet, ezt még én is aláírhatom. Cicomás lélekvesztők még cicomásabb utasokkal, minden napra esett valami mulatság a nemeseknek, amiből közvetve részesült az adott ház személyzete is, nem beszélve a különböző bálokról, színházi előadásokról... Utóbbit sose láttam még, milyen lehet, de állítólag az urak megvesznek érte és még inkább kikenik az arcukat és olyan ruhakölteményekbe burkolják magukat, hogy aki rájuk néz, eláll a lélegzete. Főleg ha a nőkre tekint. Nem hiába jöttem rá, egy sytisi nő mellett, fájdalom, én durva, faragatlan férfinak látszom Ám a család régebbi szolgálói elmakogták nekem, már amennyire a nyelvi korlátok engedték, az előadás maga másodlagos. Az urak azért gyűlnek össze, hogy a maguk bonyolult hatalmi játékát játsszák. Hiszek nekik.

A kopasz uraság aprólékosan körbetekint, méregeti a leütött férfit meg a Légióst.
Szöget üt a fejemben, ugyan mért ő viszi a szót és mért nem az úr fia? Most akkor hogy is vannak itt a rangviszonyok? Ki ez az úr, aki magára nem nemesként utalt, de mégis úgy viselkedik? Ideje lesz megtudnom, hisz még a nevét se ismerem!
A Légiós felel, én meg a fülemet a kútból jövő hangokra hegyezem. Nyugtalanság kúszik a gyomromban.
Valaki egy szűk helyen bezárva... Lent tartják... ártó erők foglya... De nem tetszik ez nekem! Régi rossz időkre emlékeztet.
Az én szemembe biztos nem tud nézni a Légiós, mert nem tekintek az arcába. Hol egyik hol másik uraságra pillantok, karomat összefűzöm kebleim alatt.
Képzeletben tördelem az ujjaimat, de aztán félreseprem fenntartásaimat. Megköszörülöm a torkom, kérdésemet az uraimhoz intézem:
- Szabad kérdez? Ki van ott kút? Mért van ott? Mi van vele? Mi lesz vele? Mért nem húz ki?

^{Szerző: Tiwanlil}

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó előtt
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: fogócska
Résztvevok: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Hallom a háttérben az úrfit és Vaninát ám egyenlőre kisebb gondom is nagyobb a kitérő magyarázatokra az úrfi türelme véges, Vanina pedig a végén úgy is megérti az eseményeket, addig kell végezzek amíg kitart az érdeklődése az úrfinak. Ismét felsóhajtok ez már kezd sűrűn ismétlődő szokásommá válni. Valami olyan légzésgyakorlatot kéne kidolgozzak amibe harmonikusan illeszthetném eme tüdőtisztító sóhajokat. Finoman megforgatom a nyálat a szájüregemben mielőtt megszólalnék.

- Nagyszájú ismét meg fog kergülni amint magához tér a tárgy varázsa még most is fogva tartja szintúgy mint a kútba zárt személyt és ürülhetsz ha csak őt delejezi meg a varázs szorult helyzetében. Nem tudom mennyi idő míg a Shin kit hívattál megérkezik, ám szellemed egyre fárad és előbb utóbb hibázni fogsz és akkor ki védi meg az ártatlan lelkeket? Javaslom itt és most minél hamarabb tegyünk pontot az ügy végére!

Egy pillanatra felhagyok rögtönzött szónoklatommal és egy tenyérnyire kihúzom az egymás mellé fogott sárkánykardokat tokjaikból, hogy megvillanjon rajtuk a fény és a matt fekete szimbólumok a keresztvasak közelében.

- Ám Lándzsás ha téged csak egy Shin ténykedése tölt el bizalommal a most kialakult helyzetbe akkor fel kell hívjam szerény figyelmedet arra, hogy bár az Anartÿss Ház signumát viseli személyem! Ám a Shin császári rendjének Morte Silmoris Iatala adeptusa áll előtted. A észak sÿtisi Kelhor kolostor boltozatai bocsájtottak ki a világba.

Megvárom a Lándzsás reakcióit miközben szép lassan visszatolom a kardokat pihenőhelyükre.

- Szerintem minél hamarabb tegyünk pontot ennek az ügynek a végére mi a Halálsárkány árnyékában bontakozott ki. Vegyük el a hordozótól az átkos tárgyat és a helyi kovácsműhelyben végleg pusztítsuk el.

Laza terpeszállásban finoman billegek előre-hátra

^{Szerző: Filio Mortale}

Vanina

A nevét őrző kopasz uraság anélkül felel meg a kérdéseimre, hogy tulajdonképpen szavait nem is nekem intézi. Ha eléggé figyelek, kibogozhatom a válaszokat.
Világos lesz már előttem, mire ez az óvatoskodás, a kerge fickó, és a kútban leledző személy. Megborzongok, felnyúlok kőláncomhoz, mutató és hüvelykujjam között fogdosom kicsit. Ki nem állhatom az átkos tárgyakat, minél messzebb vannak tőlem, annál jobb!
A kopasz úr a fegyverére teszi kezét és kicsit ki is vonja. Elengedem a kövemet, tartásom készenléti lesz. Mifelénk csak küzdelem előtt csinálnak ilyet, ha komolyan fenyegetnek. Azt várnám, ebből kerekedik is ki valami, szórakozásból, nagyzolásból nem tartom helyesnek a fegyverek piszkálását.
A gesztus ellentétben áll azzal, amit mond. Csak hivatkozik, visszatolja a pengét. Csak ahhoz kellett, bemutatkozzék.
A szavak, a mozdulat! Akár a pofon selyemkesztyűvel, udvarias acsargás. Sose tudtam, mi a helyes válasz arra, ha valaki a tekintélyével hozakodik elő.
Ez az a modor, amit sose szíveltem ha velem szemben alkalmazták és sose tudtam használni. Konkrétabb vagyok én ennél, sÿtisi mércével bárdolatlan, példaképemével egyenes. Én aztán nem szoktam köntörfalazni, habár el kell ismernem, vannak helyzetek, amikor ez a fajta viselkedés - diplomácia? - a célravezető.
Neve továbbra is homályban marad, de legalább tudom hova tenni. Olyan iskolát végzett, ahol a szellemet edzik. Olyan személy, aki akaratával formál a világon és a körülötte lévőkön.
<Bár lenne hóbortos nemes...!> - bánkódok a tény felett.
Uraság és konyít az ilyen tudományokhoz. Idegességem, mint egy eddig lustán szunnyadó macska most kinyújtózik és felül. Túl sok előítéletem van.
Eddig is távolabb álltam tőle, mint Zevran úrtól, de most még egy lépéssel odébb helyezkedem.

^{Szerző: Tiwanlil}

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó előtt
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: egyezség
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen


Ahogy Lan az ügy lezárását sürgeti, és utána finoman kijjebb húzza a kardokat, a légiós tekintete elkomorul és megkeményedik. Arcvonásai enyhülnek, ahogy Lan folytatja mondandóját. Ahogy a szél tisztára söpri az égboltozatot, úgy tűnnek el a felhők homlokáról. Ahogy befejezi, a légiós a tisztelet jelét rajzolja a levegőbe, és megszólal:
-Bocsásd meg tudatlanság, hogy csak felszín-signum les, nem mély.  Szavad cifra, mint úr ruha, de igaz. Akkor kivesz kút, és meglát hogyan.
Ezzel elindul határozottan az itatóvályúhoz, és az ott található kötelet leakasztva fordul vissza a kúthoz. Közben odaszól valamit a gyereknek. Érteni ugyan nem értitek, de a hangsúly és az, ahogy a háta mögé mutat a fogadóra, egyértelmű. A gyerek feláll, és elindul befele, de még az ajtóból pimaszul ráölti nyelvét a légiós hátára, és gyorsan beslisszol. Csak remélni tudjátok, hogy nem csődíti ki a bentieket "a nagy eseményre", amikor a nemes urak holmi passzióból kiszedik a kútból a démont...
A kötelet rövid időn belül felszereli Lándzsás a kútra, és lassan leengedi. Majd leszól:
- Fogd! Kihúzva lesz!
Lassú, megfontolt mozdulatokkal elkezdi a kötelet felcsigázni a nyikorgó tengelyre. A kút foglya lassan előkerül.

Vanina

Jó látni, hogy a légiós nem a fegyvere élén kívánja lezárni a beszélgetést.
Mada szerint is oktalanság mindenért, akár a legkisebb sértésért is a fegyverért kapkodni. Akinek már jogában áll, hogy acélt fogjon, legyen megfontolt, mert nagy azzal a felelősség. És azt a felelősséget aki nem bírja el, inkább zárja el az éles tárgyakat magától, mert nem több akkor késsel játszó gyereknél aki bármikor megvágja magát.
A kopasz uraság meggyőzi, majd o elbír a rontást kapott személlyel, meg azzal is, ami belé költözött. Ajánlom is neki! Szellemeket nem fog a pengém!
Vágyódva nézek a gyerek után. Magam is szívesebben távolodnék el olyan messze, amilyen messze csak lehet. Mondjuk Fifihez az istállóba...
Ám maradnom kell. Az úr nem azért eresztett útnak, hogy fülem-farkam behúzva lelapuljak a földre, ha vész fenyeget. Az egy dolog, ne vigyem vásárra a bőröm a kelleténél többször, de saját védelmemen kívül a fia védelme is rám hárul.
Vagyis felteszem, igen. Hatáskörömet, elvárásait még nem egyeztettem Zevran úrral, és ezen mihamarabb majd változtatni kell, de addig önállóan döntök ebben az ügyben.
Ilyen is van ám. Többre tartom magam egy vidd ide, tedd oda katonánál, aki ha nem kap parancsot, talán még a dolgát se végzi el engedély nélkül. Ennél azért jóval önállóbb vagyok, sőt, rosszul is viselném, ha olyan feladatkörrel látnának el, ahol parlagon maradna az elmém és pusztán parancsokat kéne teljesítenem, gondolkodás nélkül. Bizonyos fokú szabadságot igényelek, nem én vagyok az ideális katona .
A légiós tesz-vesz, hogy nekilásson a kút foglyának felhúzásához. Szívem hevesebben ver, Zevran úrhoz lépek, úgy, hogy közé és a kút közé kerüljek:
- Vanina kér, menni el most, veszély! Vanina nem akar, baj megy Zevran Anartÿss úr! - kérem. Egész tartásommal azt sugallom, tényleg jobban tenné, ez nem játék.
Ha tehetném elvonszolnám onnan, be a fogadóba, de hozzáérni egy sÿtisi nemeshez az engedélye nélkül tabu. Otthon azért lazábban kezelik az uraink az ilyesmit, mások, harcos emberek, rangjukat másképp viselik.
Ha marad - erre látok több esélyt... - akkor bizony elé állok. Úgy is, hogy ezzel közelebb kerülök a messzire kívánt vészhez.
Bár a testetlen ellennek ez nem szokott számítani, én csak azt tudom követni, amit megfogható fenyegetéssel szemben tanultam: takard, aki számít! A biztonsága többet ér, semmint érdekeljen, éppen ínyére van-e, hogy takarom a kilátását! Ha majd le akar teremteni érte, állok elébe a vész elvonultával.
No bennem a feszültség, minél közelebb kerül a kihúzáshoz a fogoly. Tekintetem a kávára függesztem. Próbálom nyugtatni magam. Arra gondolok, amit Madától hallottam. Nem vagyok már gyerek. Már van hatásom a világra, akaratom több, erősebb annál, mint amikor... Már nem kell elviselnem, ha bántanak, tehetek ellene.

^{Szerző: Tiwanlil}

Lan Ro-Ryen (Lan A Lassú)


Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, kisváros, főtér, viharvert fogadó előtt
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: a hordozó
Résztvevők: Vanina, Zevran Anartÿss, Lan Ro-Ryen



A légiós elkezdi felhúzni a szerencsétlen áldozatot, a csiga panaszosan nyekergése közben lágy mozdulattal rázom le a sárkánypengékről a tokokat és tekintetemmel végig követem a sötét motívumokat a pengén hagyom, hogy a harc és küzdelem érzése eltelítsen mint hűvös és tiszta hegyi tó. Nyitott harmadik szemem csak könnyíti az erők síkjára való ráhangolódásomat már csak a kút kávája létezik, miközben tradicionális pengemozdulatokat teszek a Kíhrin teljes kibontakoztatásáért, célomat tisztán az elmém előterében tartom, meggyengíteni a hordozó védelmét minél jobban és mikor az összeomlás határára került a sárkánypengéket hátra hagyva puszta kézzel szakítani el tőle az átkos tárgyat.

<Én vagyok az óvó szárny. Én vagyok a végső menedék. Én vagyok az elesettek támogatója.>

Érzem amint az elmém ráhangolódik a felsőbb síkokra. Csak ez a küzdelem, csak ez a feladat létezik jelenleg, a pengéket egyenlőre semleges pozícióban hagyom.

^{Szerző: Filio Mortale}